Ennél magasabbat soha sehol nem olvastam. A Karnevál műfaját tekintve regény, de ennél mégiscsak ezerszer több. Ahogy Dúl Antal nevezi az utószóban: beavató regény. Sokfelől hallottam, hogy legtöbben az első kötet felénél félreteszik, összefüggéstelen sztoriknak, pamfleteknek látják, amiből semmi értelmes nem sülhet ki. Pedig mindaz a monomániákkal bőven megspékelt burleszk, amit a szereplők művelnek a könyv elején, tükörsima tó saját hatványozott őrületünkkel szemben, ezért szinte nem is értjük, hogy lehet valaki egy dologra ennyire kihegyezve. Az biztos, hogy monomániákban nagy kedvencemhez, Hoppy Lőrinc postamesterhez képest is milliomosok vagyunk. Öreg Hoppy, kinek rendezhetné meg ma a világ legsúlyosabb ünnepi fogadását! 
Ellentétben azzal, ami az előbbiekből kitűnhetett, a könyv főszereplője nem Hoppy Lőrinc, hanem többé-kevésbé Bormester Mihály, kinek névadó apja, Virgil, csak a kérdésfeltevésig jut el: Ki vagyok én? Virgil képtelen adekvát választ találni, annyival különb talán polgártársaitól, hogy ez a kérdés válik monomániájává. 
Bormester Mihály az, kinek megadatik a megfelelő kérdések feltétele, és ezek életén keresztül való végigvezetése. Ez a "hogyan szabaduljunk meg monomániás őrjöngésünktől anélkül, hogy ez brand new monomániánkká válna" című feladat és megoldása, a korruptálódott létezés felemelése. 
A Karnevál legnagyobb értéke, hogy nem csak kérdez, megállapít és regisztál, hanem valódi életlehetőséget kínál. Aki odafigyelve olvassa, beleremeg a saját létét is gyökeresen érintő, mégis kristálytisztán egyszerűséggel kimondott igazságokba, és rengeteget nevet azokon a burleszk helyzeteken, amiket a Karnevál sorsgenerátora századunkról megmutat. Ez a humor pedig lét-tisztító hatású, mert a humor nedv, az univerzális oldószer, mely az ál-létezést, az álarcot - vagy ahogy Hamvas találóan nevezi: a lárvákat - szétoldja, így létünket felemeli. 
Mindezek miatt már a Karnevál olvasása is éberebb állapothoz vezet.